[Fjo írása, ismételten.] 

A lovag áldotta Krad nevét, hogy bölcsességében elfekhez méltó ruganyossággal ajándékozta meg. A páncél mázsás súlyával mit sem törődve vetette magát a kard útjába. A fejvadász pengéje elvásott az aranyozott vért vállvasán.

A következő pillanatban a lovag kezében is ott termett az öles kard, s villogva kereste ellenfelét.

– Tűnj az utamból, ostoba – sziszegte a fejvadász, miközben lesújtott – vagy veled is végeznem kell!

– Soha! – válaszolt a lovag bőszen, kardjával könnyedén ütve félre a suhanó pengét – nem győzhetsz le, hitvány orvgyilkos.

– Dehogynem – szólt a fejvadász – jobb vagyok nálad!

– Nem, nem vagy – mondta a lovag, és támadott – én már hatéves koromtól fegyvert forgatok.

– Én már öt éves koromban kislányokat fojtottam meg! – tromfolt a fejvadász, könnyedén elpördülve a súlyos lovagkard útjából.

– Na, erre vagy büszke, te alávaló!? – kelt ki magából a lovag a szusszanásnyi szünetben.

– Majd épp te mondod meg, hogy ki az alávaló? Selyempárnák közé születtél, dajkák és szolgálók hada leste minden kívánságodat! – pihent meg a fejvadász is.

– Elő ne gyere már azzal, hogy a szegénység meg ilyenek miatt lettél orvgyilkos!

– Miért? – kérdezte kissé sértődötten a fejvadász – szerinted valami belső késztetés hajt, mi? Hogy napnyugtakor meg éjközépkor keljek, osonva közlekedjem és embereket meg gyerekeket szurkodjak agyon? Ez a hobbim, mi? Nahiszen!

– Engem a kötelesség hajt! – jelentette ki önérzetesen a lovag – és az én életem sem fenékig tejfel. Egész gyerekkorom óta, mikor izzadok, a páncél miatt viszketni kezd a bőröm, sőt, egyszer fel is hólyagzott!

– Hát – szólt a fejvadász – akárhogy is, mindened megvan! Én egzisztenciálisan a béka segge alatt vagyok, még így is, hogy ünnepnapokon is gyilkolni járok!

– Nem tudok ezzel mit kezdeni, már megbocsáss – enyhült meg a lovag – hozzáteszem, az egész dolog elég céltalan...

– Mi?

– Hát, hogy én nem harcolok. – tette el a kardját a lovag – Engem inkább a bohém életmód vonz.

Ez a beszélgetés a P. Sz. 3697. esztendőben, Alborne Tercének második havában, Erigow határvidékén NEM zajlott le sajnos.

[Kékia írása.]

[Nem kimondottan fantasy, de remek, úgyhogy idefér. Traclon szerzeménye.]

Max Powell egy kora áprilisi reggelen arra ébredt, hogy egy fekete holló áll az ablakpárkányon és befelé bámul a szobába, egyenesen az ő szemébe. Mire kitisztult a férfi tudata az álom hatása alól, és felfogta, hogy mit lát, a madár elrepült.

Max tudta, mit jelent, ha az ember arra ébred, hogy egy holló –a halál hírnöke- néz vele farkasszemet: az illető sorsa egy héten belül elkerülhetetlenül bevégeztetik, akárcsak mindazon személyeké, akikkel addig bármilyen módon kapcsolatba kerül. Még szerencse, hogy nem hitt az efféle boszorkányos babonákban...

Mindazonáltal, Max ezt afféle jelzésként értelmezte, egy utolsó lökésként, hogy végre megvalósítsa elhatározását. Elege volt már mindenből; gyűlölte ezt a helyet, gyűlölte Angliát, a várost, a pocsékul megfizetett munkáját a kikötőben és ezt a kis harmadik emeleti lyukat, ami csak arra volt jó, hogy éjszakánként lehajtsa benne a fejét, és amit mégis horribilis áron volt kénytelen bérelni. Már jó ideje eltökélte, hogy felmarkolja összegyűjtött vagyonkáját, és lelép innen, meg sem áll Amerikáig. Azon a reggelen aztán végleg elszánta magát, úgy döntött, egy percet sem vár tovább, még aznap elindul, és irány New York. „Ó, igen...! A szabadság földje, a korlátlan lehetőségek hazája...!” Max biztos volt benne, hogy odaát egy szebb, egy jobb élet vár rá...

Gyorsan összeszedte magát, a holmijait begyűrte egy nagy zsákba, azt a vállára kapta, és kilépett a folyosóra. A lépcsőn a második emeleten összefutott az egyik, ötödik szinten lakó idős hölggyel. Köszöntek egymásnak, majd később a hölgy, három lépcsőfordulót követően mellélépett, lezuhant és a nyakát törte.

Max eközben leért a földszintre, a kapualjban odabiccentett Jacknek, a portásnak. Alig 20 perccel később az utcáról egy rabló támadt rá az öreg Jackre, szíven szúrta és elvitte a nála lévő 8 fontot.

Az utcára kiérve Max úgy döntött, indulás előtt legurít pár korsó sört kedvenc kocsmájában, búcsúzóul. Ahogy lelépett a járdáról és megindult át az úttesten, hirtelen egy lovaskocsi keresztezte útját, kishíján maga alá tiporva. Max alig tudott félreugrani, dühödt szitkozódást ordított a hajtó felé, és jókorát csapott a ló farára. A kocsi továbbdöcögött az úton, míg néhány háztömbnyire onnan a megütött ló megbotlott, egyenesen belelépett egy fedél nélküli csatornanyílásba, lábát törte (amiért nem sokkal később fejbelőtték), a kocsi megbillent, tengelye kettétört, a hajtó pedig kizuhanva helyéről az utca kövébe verte fejét, koponyája szilánkokra zúzódott. Azonnal meghalt.

Max belépett a kocsmába, a pulthoz lépve mosolyogva üdvözölte Cletust, a csapost -akit aznap este egy váratlan szívroham vitt el-, rendelt egy korsó sört majd leült egy üres asztalhoz. Hamarosan megérkezett Kelly, a kedves kis szőke pultoslány, vidáman Max elé rakta a sörét, váltottak pár kedves szót, Kellyt pedig este hazafelé menet elkapta, megerőszakolta és agyonverte egy tagbaszakadt részeg csavargó.

2 korsó után Max felállt, kisétált a kocsmából –ahol pár perccel később hatalmas tömegverekedés tört ki, négyen meghaltak, tizenhárman súlyosan megsebesültek, a berendezésnek pedig egy ép darabja nem maradt- és elindult a kikötőbe. Ahány emberhez csak hozzáért az úton a tömegben, annyi veszett oda a legkülönfélébb módokon a következő két napban.

A kikötőben Max egyenesen az utasinformációs irodába ment, odalépett az egyik ablakhoz, és megkérdezte:

- Jó napot! Mikor és melyik hajó indul legközelebb New Yorkba?

Az ügyintéző, aki másnap reggel agyvérzést kapott, felpillantott Maxre az újságból szemüvege fölött, úgy vetette oda szinte foghegyről:

- Ember, mintha nem ezen a bolygón élne...!? Holnap délben, a Titanic.

[Íme Fjo írása:]

Torag, a harcos, a papot figyelte. Mozdulatlanul, csöndben állt a fák között, és nézte, ahogy a csuklyás alak a lovakat és a tábori felszerelést készíti az indulásra. Egyszerű, zsigeri gyűlölet töltötte el lelkét. Az az átokverte pap mindenétől megfosztotta! Mióta a messzi délen belébotlott, meghaltak társai, barátai, minden reményét és célját elvesztette. Csak a bosszúvágy maradt.

Továbbra sem vette le a szemét a férfiről. Várta a megfelelő pillanatot. Egész életében úgy tapasztalta, hogy a lehetőség csak egyszer jön el, meg kell ragadni, és le kell sújtani teljes erőből. Tudta, hogy amint lehet, mozdulnia kell.

Lassan telt az idő. A csuklyás férfi összeszedte a felszerelést, egy köteg tűzrevalót is a lóra erősített a takarók és egyebek mellé. Torag néha úgy látta, mintha gúnyos pillantásokat vetne irányába. „Hogy rohadna meg, ahol van!” – gondolta. Az ő dolga egyre nehezebb lett. Veríték csorgott a szemébe, legyek keringtek körülötte, s mégsem mozdulhatott, nem hessenthette el a szemtelen rovarokat. Érezte, hogy már nem sok, talán csak pár szempillantás, és eljön az ő ideje. A mindent eldöntő perc, mikor a papra ronthat és végezhet vele.

Madár – talán egy holló – szállt egy ágra Torag válla mellett. Szívesen elzavarta volna, de nem moccant továbbra sem. A madár megrázta a tollait és lecsapott. A harcos leírhatatlan fájdalmat érzett, mikor az éles csőr kitépte jobb szemgolyóját. Nem kiáltott fel, a kezével sem kapott oda.

"Az az átkozott pap!" - gondolta - "Az az átkozott Mozdulatlanság-varázslat!".

[Úgy látom, megjött a kedv, és sokan küldik a saját szerzeményeket. Az alábbi humoros irás A Kölyök szerzeménye.]

Történt: egy álmos kisvárosban valahol délen, úgy fél három és hat óra között. Helyszín: minden kultúrhelyek legnemesebbike, egy kocsma. Az előzmények: nem lényegesek, a következmények: végzetesek.

Ekként fogalmazgatta magában Gal-Rrack a bukott boszorkánymester memoárjának kezdő sorait. Az idő - mint egykori mérgei – agyába marta a gondolatot: ő sem lesz már fiatalabb, így egyre erősebb késztetést érzett magában arra, hogy tanítványának minél több tudását átadja. Nem is találhatott volna erre jobb alkalmat, mint azon okot, hogy régi cimborája, Bar-Bara több éves, kamatos kártyatartozását végre behajtsa. Elindult hát választott utódjával, hogy kitanítsa a kalandozás alapfortélyaira. 

-          Első szabály: légy résen! Második szabály: maradj észrevétlen! – sorolta tudálékosan.

Bár ez utóbbival mindig akadtak gondjai, mert csuklyáját magára húzva is úgy kilógott méretes orra, hogy alkalomadtán dalos madárka szállott rá. És így folytatta egészen a legközelebbi porfészek ivójáig.

-          Kilencvennyolcadik szabály: takarékoskodj! Jól ismerem ezt a vidéket. Mikor kölyök voltam bejártam széltében-hosszában, keresztül-kasul, csúszva-mászva...

-          Na, ez utóbbit elhiszem... – dünnyögte a fürgeléptű tanonc.

-          ...he? Mit mondtál? – kérdezett vissza a hajlott hátú, fröccsszagú boszorkánymester.

-          Semmit-semmit... – felelt a lelkes tanítvány.

-          Jól van, jól van! – zárta le végül az anekdotát a belépő mester. - Mit is akartam mondani?

És ekkor a sok évtizedes rutin - mint megannyi veszélyes kalandja során - ismét kellő időben kisegítette kopó renoméját. Mély bölcsességgel és gyakorolt határozottsággal annyit mondott:

-          Fogadós! Bort!

Gal-Rrack az elévágott korsót olyan ifjonti hévvel tapasztotta szájához, mint a tápláló fehér kebleket ötven éve, és azóta is. Mohón, egy szusszal el is tüntette a mintegy három pint bort, majd még csorgó szájjal, vigyorogva tanoncához fordult, egy hosszút pislogva, és bólogatva elismerést keresett:

-          Na? Na? Kisgyerek! Alapfokú mágiaismeret.

Hiába, a dolgok eltüntetéséhez mindig is értett. És ekkor - most már a tekintélyét megalapozva - ismét szót kért:

-          Fogadós! Brggh... - tört ki belől egy kis gyomorszél, és mivel világ életében úriember volt egy zsírfoltos zsebkendőt szája elé tartva, bajszát törölgetve leplezte zavarát. - Hozzám! Keresek valakit!

-          Az jó! Itt találsz! A bor amúgy 1 ezüst lesz. Az utolsó volt, hogy ingyen iszol itt, vén kuruzsló!

-          Meg tudnánk egyezni, úgy érzem!

-          Meg akarsz vesztegetni?

-          Ugyan hová gondolsz?!

-          Azért ne add fel!

-          Kapsz még két ezüstöt, ha megmondod, hol találom Bar-Barát! Egy nagydarab fehér-ork, mázsa kettő, fél szemére vak, a másikra kancsal, mindig mellényt visel és...

-          ...a bal lábára sántít és akkora az ökle mint egy ember feje...

-          No, azért nem kell túlzásokba esni... – és ha a pulton könyökölve pár szegmenssel korábban fordult volna hátra, messzebbről is tanulmányozhatta volna az ork péklapátnyi tenyerét, amint akkora szelet támasztva csap a vén boszorkánymester jobb arcába, hogy a borvirágok szirmukat hullatták a bal felén is.

Gal-Rrack a gyógy- és mérgező növények botanikus tudora – most már nem csak a napi 1 akó bor miatt vöröslő arccal – úgy terült el széles terpeszben a pult alá csúszva, mint egy madzagairól levágott marionett-bábu. Fél nap után, mivel még akkor sem tért magához, a helyiek egy vödör vízzel locsolták fel, és hogy orrvérzését elállítsák egy bálányi vattát dugdostak hatalmas orrlyukaiba. A szalmával felszórt kocsmapadlón elterülve a részeg mester – bár nem volt illuzionista – a legtöbb földműves ifjúkori emlékét idézte meg: úgy nézett ki, mint egy nyár-végi, takarmánnyal tömött, kétajtós csőszkunyhó a mezőn, heves zápor után. Bar-Bara, a vén boszorkánymester erszényével és elvett becsületével – utóbbival nem lakott volna jól – tovább indult ismeretlen kalandok után. Gal’Rrack tanoncára támaszkodva sántikált haza, miközben vért szipákolva visszakérdezte az aznap tanultakat:

- Na fijam? Eltő tabály?