[Íme Fjo írása:]

Torag, a harcos, a papot figyelte. Mozdulatlanul, csöndben állt a fák között, és nézte, ahogy a csuklyás alak a lovakat és a tábori felszerelést készíti az indulásra. Egyszerű, zsigeri gyűlölet töltötte el lelkét. Az az átokverte pap mindenétől megfosztotta! Mióta a messzi délen belébotlott, meghaltak társai, barátai, minden reményét és célját elvesztette. Csak a bosszúvágy maradt.

Továbbra sem vette le a szemét a férfiről. Várta a megfelelő pillanatot. Egész életében úgy tapasztalta, hogy a lehetőség csak egyszer jön el, meg kell ragadni, és le kell sújtani teljes erőből. Tudta, hogy amint lehet, mozdulnia kell.

Lassan telt az idő. A csuklyás férfi összeszedte a felszerelést, egy köteg tűzrevalót is a lóra erősített a takarók és egyebek mellé. Torag néha úgy látta, mintha gúnyos pillantásokat vetne irányába. „Hogy rohadna meg, ahol van!” – gondolta. Az ő dolga egyre nehezebb lett. Veríték csorgott a szemébe, legyek keringtek körülötte, s mégsem mozdulhatott, nem hessenthette el a szemtelen rovarokat. Érezte, hogy már nem sok, talán csak pár szempillantás, és eljön az ő ideje. A mindent eldöntő perc, mikor a papra ronthat és végezhet vele.

Madár – talán egy holló – szállt egy ágra Torag válla mellett. Szívesen elzavarta volna, de nem moccant továbbra sem. A madár megrázta a tollait és lecsapott. A harcos leírhatatlan fájdalmat érzett, mikor az éles csőr kitépte jobb szemgolyóját. Nem kiáltott fel, a kezével sem kapott oda.

"Az az átkozott pap!" - gondolta - "Az az átkozott Mozdulatlanság-varázslat!".