[Traclon modern horror novelláját olvashatjátok alább:]

A város legmagasabb épületének 12. emeletén béreltem egy másfél szobás kis lakást, egyedül. A bérleti díj meglepően alacsony volt, a lakás pedig a céljaimnak tökéletesen megfelelt, ilyen esetben aztán az ember általában nem kérdez semmit, hanem örül a szerencséjének, és megragadja a kínálkozó lehetőséget.

A tulajdonos több, mint 100 kilométerre, egy másik városban élt, és szinte soha nem jött a közelébe sem a lakásnak. Néha már olyan érzésem volt, mintha valami miatt ódzkodna a látogatásoktól...akkor még elképzelésem sem volt, mi lehet ennek az oka, ám nem is foglalkoztam vele különösebben, inkább örültem a nyugalomnak.

A szinten összesen 11 lakás sorakozott, az enyém a folyosó legvégén, közvetlenül a szemétledobó mellett. Onnan tovább már nem volt más, csak a lépcsőházi folyosónak a folyton beragadó ablaka, és alatta a 12 emelet mélység. A mellettem és a szemben lévő lakások üresen álltak, így aztán a hangoskodó szomszédoktól mentes mindennapok is biztosítva voltak.

Mindent összevetve, tipikusan olyan embernek való volt az az albérlet, amilyen én vagyok. A szűk kis lakásban remekül elvoltam egyedül, jó volt, hogy a tulajdonos nem jár a nyakamra (mint ahogy az egyik régebbi albérletem esetében történt), ő pedig szintén elégedett lehetett velem, hiszen nem zaklattam nap mint nap a kínjaimmal (mint azt állítólag sok bérlő teszi), ráadásul minden hónapban pontosan, időben átutaltam a bérleti díjat. Engem pedig nem zavart sem a liftezés gondolata, sem a közel 40 méteres magasság, sem a süvítő széltől és egyebektől zajos folyosó vagy a bűzös szeméttároló közelsége, sem az az általam legtöbbször nem is észlelt, furcsa, megmagyarázhatatlan valami, ami miatt – gyanítom – sem a tulaj, sem az anyám, sem a barátnőm, sem a barátaim nem szívesen maradtak pár óránál tovább a lakás falain belül... A bejárati ajtó remekül elszigetelt mindent, ráadásul összesen 4 zárral lehetett belülről bezárni, mivel előttem a tulajdonos idős nagyanyja lakott ott haláláig, és ahogy az egyedül élő idős embereknél az lenni szokott, szerette minél inkább biztonságban érezni magát, ezért jól bezárni az otthonát. Nekem pedig mindig is megvolt az a fura tulajdonságom, hogy szerettem a bezárt ajtókat, a szűk tereket, szóval általában mind a négy zárral magamra zártam a bejáratot, ha otthon tartózkodtam. Így aztán a lakás, ajtajaival együtt tökéletesen megfelelt az igényeimnek; amint beléptem a saját birodalmamba, gondosan magamra csuktam mindent, alaposan kizárva életemből a külvilágot.

Ahogy utólag végiggondolom mindezeket, nem sok olyan „elvetemült” alak él errefelé, mint jómagam, márcsak ezért sem lehetett olyan egyszerű kiadni azt a lakást ezekkel a paraméterekkel.

Egy pénteki napon kezdődött, amikor már majdnem másfél éve éltem a számomra tökéletesnek hitt albérletben. A barátnőm meglátogatott délelőtt, fél 11-kor nyitottam neki ajtót, és amikor két és fél órával később kiléptünk a lakásból, vettem észre, hogy a bejárat előtt egymásra helyezett két lábtörlőnek nyoma veszett. Hiába kerestem a folyosón, hátha az erős szél vitte el valamerre, sehol a közelben nem volt. Elképzelni nem tudtuk, mi szüksége lehet bárkinek is két elhasznált lábtörlőre, és persze a portán sem tudtak magyarázatot adni, ámde annyit megtudtam, hogy nem ez az első ilyen eset a házban...

Pontosan egy héttel ezt követően napnyugtakor értem haza a munkából, betoltam a kerékpáromat a kisszobába, levetkőztem, kipakoltam a táskából, és bő fél óra elteltével kilépve az előszobába döbbenten vettem észre, hogy elfelejtettem bezárni a bejárati ajtót...nem, nem a zárakra gondolok; be sem hajtottam magam után, miután betoltam rajta a bringát, tárva-nyitva állt a lakás közel fél órán keresztül! Ez több, mint szokatlan szórakozottságra vall, pláne egy olyan „klausztromániás” ember esetében, mint én. Persze rögvest pótoltam elmaradásomat, legalábbis így emlékeztem rá vissza később... Ugyanis, miután megnéztem egy filmet a TV-ben, és ki akartam menni a WC-re, a nagyszobából kilépve ismét a nyitott ajtóval és a folyosó szemközti falával találtam szembe magam. Ekkor ijedtem meg először, de még csak a saját vélt ostobaságomtól, szétszórtságomtól. Kezdek netalán elhülyülni, hogy kétszer egymás után is nem zárom be a lakás ajtaját, holott azelőtt még csak egy nyitott szobaajtó mögött sem éreztem igazán jól magam soha...?! Így hát mind a négy zárat alaposan rázártam az ajtóra, azóta már biztosan tudom, hogy rövid időn belül harmadszor.

Mivel másnap korán terveztem kelni, így lassan nyugovóra tértem volna, lefeküdtem hát olvasni elalvás előtt, mikor egyszeriben valami idegborzoló csontzene ütötte meg a fülemet a folyosó felől. Valami ahhoz hasonló, amit a vidámparkok szellemvasútjain hallani, csak éppen nem olyan játékos, cseppet-sem-ijesztő, vidám kiveitelben, éppen ellenkezőleg, amolyan velőig hatoló, lélekfagyasztó, háton-a-szőrt-felállító változatban. Gondoltam, kilesek a folyosóra, megnézem magamnak, melyik szomszéd hallgat ilyen iszonyatot, ráadásul még jól tele is üvöltetve vele a házat, hagy élvezze csak mindenki az ő kifacsarodott ízlését...és ekkor rémültem meg először igazán: az ajtóm már megint (még mindig?) sarkig volt tárva! Ezért hallottam hát ilyen hangosan és tisztán a csontzenét. Pedig most már világosan emlékeztem rá, hogyan fordítottam el a kulcsot a kilincs alatti-, majd a hevederzárban (utóbbiban szokás szerint benne is hagytam), hogyan csuktam le a forgóreteszt és akasztottam be a láncot alig egy órával korábban. Még ha fizikailag lehetséges is volna kívülről mindezek ellenére kinyitni az ajtót (pedig nem az), az végképp lehetetlen, hogy én abból semmit ne halljak meg! A láncnak és a kulcsnak is csörögnie kellett volna, ráadásul a kilincs is hangosat csattan, amikor lenyomják, különben pedig kívülről le sem lehet nyomni, csak belülről. A lakásban azonban nem volt rajtam kívül senki, ebben biztos voltam. Kiléptem a folyosóra és körbenéztem mindkét irányba, az persze teljesen üres és néptelen volt...hogy a lépcsőházi világítás éppen fel van kapcsolva, holott nem kellene úgy lennie, az már akkor hirtelen fel sem tűnt. A zene forrása sem volt megállapítható, csak úgy egyszerűen „betöltötte” a teret... Bevallom, úgy első ötletként sikítani támadt kedvem, amiről persze férfi lévén gyorsan lebeszéltem magam, inkább teljes erőből becsaptam az ajtót belülről, remegő kézzel elfordítottam a kulcsot a zárakban, aztán nekidőltem a falnak, hogy kifújjam magam, és rendezzem a gondolataimat. A zene a folyosón furcsamód abban a pillanatban elhallgatott, ahogy az ajtót bevágtam.

Levegőre volt szükségem, életet, mozgást kellett látnom magam körül, ezért az erkélyhez szaladtam, talán ha kinézek az utcára és meglátom, hogy odakint az élet ugyanúgy halad és zajlik, az emberek mozognak, sétálnak, közlekednek, mennek a mindennapos dolgaikra, visszazökkenti a lelki nyugalmam valamelyest. Na meg persze egyúttal kiszellőzik a fejem, attól is megnyugszom kissé...lehet, hogy csak a végletekig elcsigázott, lefárasztott elmém tréfálkozik velem, így adva értésemre, hogy pihenésre volna szüksége, nem szabadna ennyire túlhajszolnom magam a munkával. Amint elhúztam az erkélyajtó előtt a függönyt, a hátam mögött ismét felbömbölt az a borzalmas, zenének alig nevezhető kakofónia. Megpördültem és már meg sem lepett, hogy ismét kilátok a kivilágított lépcsőházba a lakás nyitott ajtaján. Ekkor már tudtam, hogy valaki (valami?) egy kegyetlen játékot űz velem, csak azt nem értettem, hogy ki (mi?) lehet az, és miért éppen engem választott? Ellenben, meglepő módon hirtelen valami furcsa nyugalom vett rajtam erőt, mert eltökéltem, hogy most akkor felfedem a kilétét, lebuktatom és szembeszállok vele bárki (bármi?) legyen is, aztán egyszer s mindenkorra tiszta vizet öntök a pohárba. Kiléptem a folyosóra, és attól, amit megláttam, meghűlt ereimben a vér, a pillanat tört része alatt foszlott semmivé az iménti nyugodt, magabiztos eltökéltségem.

Egyszeriben megértettem, miért nem szívesen látogat ide a tulajdonos, miért nem érzi nálam jól magát sokáig senki, miért üres a két szomszédos lakás, s főleg, miért ilyen olcsó a bérlet. De azt is megértettem, hogy már késő.

Az ajtó mellett két oldalt az eltűnt lábtörlők voltak gondosan szétszaggatott állapotban felakasztva...

Szerző: A Mesélő  2011.05.29. 15:03 2 komment

[Ezt az írást FFG küldte nekünk.]

 Mikor a két lány a barlang előtt megállt, még nem tudták, mi van odabent. Egész addig egy erdőben bolyongtak és rejtekhelyet kerestek üldözőik elől, és ez a hasadék igazi áldásnak tűnt számukra. Mintha a Sors rendelte volna el, hogy ott legyen egy üreg, hogy megvédje őket. 
Egy oltalmazó hely, ahol senki sem találhat rájuk. Ők voltak ketten együtt a Devil Twin, két lány, két számkivetett egyetlen képességgel: irányítani tudtak másokat azzal, hogy leírták gondolataikat a naplójukba, melynek borítóján egy felirat hirdette: 
Devil Twins Diary. 
Egy könyvecske, amit mindig maguknál tartottak, és úgy őrizték, mint a szemük világát. 
– Gyerünk! – mondta Volatile Devil, és testvérét, Flakyt kézen ragadva megiramodott befele. 
Mindig Volatile játszotta a vezető szerepét, céltudatosan tört előre minden helyzetben, míg Flaky, az álmodozó mindig próbálta őt visszafogni, ha már az őrültség határát súrolta volna, amit testvére csinált. 
– Voli – cövekelt le Flaky, de testvére nagyot rántott a karján, és egyre beljebb húzta a barlangba. 
– Nincs időnk, Flaky, el kell tűnnünk – húzta beljebb a húgát, és elnyelte őket a sötétség. 
Naplójukba azóta is újabb és újabb történetek kerülnek rabságba, és számuk sohasem csökken. Ők a jó és a rossz képviselői, akik néhány tollvonással rontást, vagy áldást küldhetnek az egész világra és ők azok, akik mindent megváltoztathatnak… Akár még annak szerepét is, hogy melyikük képviseli a jövőben a jóságot és melyikük a gonoszságot. Mert mindkettejükben megvan mind a kettőnek a csírája, csak az a kérdés, melyikük mikor, mire és melyiket használja… 
És persze az: milyen nagy mértékben?

Szerző: A Mesélő  2011.05.28. 12:38 9 komment

[Egy rövidke írás, ismét Fjo-tól.]

Bragul Ongraf az Óidők legendás harcosa volt. A krónikák szerint jó egy fejjel magasodott ki harcostársai közül, karja ereje az óriásokéval vetekedett, domborodó, izmos mellkasában pedig hősök szíve dobogott. Messzi földön nem akadt méltó ellenfele a harcban, puszta kézzel végzett állig felfegyverzett, vértes katonákkal. Ha meglendítette félelmetes, nehéz bárdját, ellenfelei nádszálként dőltek előtte. Egymaga képes volt megfordítani csaták kimenetelét, így hát királyok és hadvezérek lesték kívánságait, ő mégis csak a harcmezőn érezte elemében magát. Senki nem állhatott meg előtte.

Bragul Ongraf végül egy másfél napos ostrom során halt szomjan, felhívva a figyelmet a katonai logisztika fontosságára.


Szerző: A Mesélő  2011.03.28. 18:10 2 komment

[Az alábbi novella NeG szerzeménye.]

A város főterén gyülekező navorok és obsorok látványa mosolyt csalt a Birodalom katonáinak arcára. Szánalmasak voltak, amint súlyos posztóvértjeikben mozogva, fel-felbuktak a sűrű hóban, miközben megpróbálták elfoglalni a helyüket az alakzatban. Lándzsáik hegyesebbik végei össze-összekoccantak a magasban, míg a tompábbakkal a vigyázatlan társaik lábát söpörték ki. Nem harcra teremtették őket a sosem mosolygó istenek, de a Birodalom végóráiban már senkinek sem adatott meg a választás luxusa.

Az Északi Szövetség megszálló, vad hordái a Vinalinál törték gerincét a Császár utolsó ép hadtestének. A visszavonuló sereg rongyos katonáinak reményt vesztett arca pedig semmi jót nem ígért azoknak, akik náluknál is kevésbé bírták a haditudományokat. Mert kard helyett kapát kaptak kezükbe ifjúvá serdülésük napján. Mert ez volt a Birodalom Rendje.

Saragasso, koszos porfészek csupán a hatalmas tartományi központok mellett. Kiömlött paca a pecsétes térképen. Kutyapiszok a madárnak, kellemetlen pihenő a pompát kedvelő utazóknak. Hétezer lelkes település, mely a vadon kincseiből élt, s a gazdagságot csak a kóbor papok, a khótorrok meséiből ismerte.
A vinali vereség híre után magától adódott a következtetés, hogy a vidék más városaihoz hasonlóan, csatlakozzanak a dél felé hátráló, megtépázott légiókhoz. A méltóságos úr családjával és talpnyalóival az elsők között hagyta el azokat, akiknek a védelmére felesküdött. A tehetősek és ügyeskedők csakhamar csatlakoztak az irhájukat menteni vágyók uszályához, s mire a nap nyugodni tért, csak azok maradtak, akiknek nemhogy szekérre, szamárra sem tellett soha.
Csakhamar kolumnákat szerveztek, egyet-egyet a mesterségük szerint és az uradalmi fegyverraktár kiürítése után megtörtént, amire évtizedek óta nem volt példa; fegyvert ragadott a nincstelenek tömege. A Birodalom törvénye a halálnál is rosszabbat ígért azon nemteleneknek, akik ilyesmire vetemedtek, ők mégis megtették, házuk, családjuk védelmében. Nem csoda, hogy a következő hajnalon remegő hangon továbbították egymásnak a hírt a háztetők és kanálisok rengetegében; sereg közeledik, bíbor lobogók alatt. A Császár Negyedik Légiója.
A férfi, aki lován ülve tizenkét lábnyira magasodott és ezüstösen derengő vértjére tulajdon hőstetteit vésette, megdöbbenve hallgatta meg a kapu előtt a nincstelenek küldöttségét, akik számot adtak a város szándékairól. Maradni, harcolni, meghalni, ha kell. De mert nemcsak stratégának, embernek sem volt utolsó, a megbocsátás ősi kézjelével intett a falakon kémlelő városiaknak és utóbb, a városháza tanácstermében, már egyenlőként kezelte az ő vezéreiket a sajátjaival.
Kétszáz megfáradt lovast hozott, s most kétezer képzetlen gyalogost adott a kezébe a sors. Birkatömeg egy nyílt csatában, áldott őrültek a falak védelmében. Amit korábban képzelni sem mert, mostanra bizonyossággá érett benne. Csatát áll az északi hordákkal szemben, hogy kenyér és só helyett hideg vassal verje a fejükbe, a vendégjog csak azokra vonatkozik, akiket hívnak.
Mostanra, egy héttel a bevonulás után, reményei és borai is a végüket járták, amint összeráncolt homlokkal bámulta a főtéren szerencsétlenkedő senkiháziakat.
- Nem csoda, hogy mi ülünk a lovon és ők dolgoznak a földeken, nagyúr – szólt hirtelen a mellette álló tiszt. – Elképzelni sem merem, mi maradt volna a Birodalomból, ha mindez fordítva lenne.
- A Birodalom vereséget szenvedett a csatatereken. A mifajtánk, akinek egyetlen dolga, a győzelem, kudarcot vallott. Az északiak seregében nemes és nemtelen együtt harcol. Ők diadalmasan törnek előre, mi betört fejjel hátrálunk. Itt az egyenleted kapitányom. Még két nap és kiderül, mit tudunk kezdeni az ő receptjükkel. – a kapitány gondolkodóba esve fürkészte a szabálytalanul felállt lándzsaerdőt. A sorok között mellvértbe öltözött katonák jártak. Jobbjukban hosszú botokat tartottak, melyekkel itt lándzsát emeltek, máshol orrokat törtek. A fegyelem erényét sehol sem adták olcsón.
- Kétszáz éve nem akadt sereg, ahol a pietorok dicső kasztja az obsor nincstelenekkel harcolt volna. És azok polgárháborús idők voltak. – fűzte tovább a kapitány. Nem az a fajta volt, aki könnyen ereszti meggyőződését.
- Testvérháború. A legrosszabb mind közül. Amikor a nép a tulajdon vérét szopja. Szerencsére ezúttal világos, hogy ki az ellenség…és az is – a nagyúr gondosan végigmérte kapitánya arcát, mielőtt folytatta – és az is, hogy ki a fegyvertárs. Itt és most ezt a lehetőséget adták az istenek a kezembe és én élni kívánok vele. Tettem mérettessék meg a korok ítélőszéke előtt.
- Legyen meg Tharr akarata – nyugtázott a kapitány, majd engedélyt kért és kapott a lovak rendezésére. A nagyúr hosszan nézett utána. Tudta, nem szárnysegédje az egyetlen tiszt, akinek minden zsigere az ellen szól, amit tenni készültek. Nem tudott neheztelni rá. Háromezer év emlékezete szólt mellette. A fegyvernek azonban fegyvert kell szegezni, az ostromlétra ellen emberek kellenek a falra. Csupa olyasmi, amiben épp nem dúskáltak. Felnézett az égre, s fennhangon fohászkodott. Majd ti megítéltek kegyetlen istenek! Van-e hely, egetek alatt mindazoknak, akik nem születésük, hanem tetteik által ítéltetnek meg? Van-e remény, hogy egyenlők legyenek mindazok, kik egyként képesek szeretni, gyűlölni, s félteni az övéiket? Adtok-e egy esélyt, hogy bizonyítsuk mindenkinek, a rendek, s rangok sorai nem isteni adomány, hanem emberi gyarlóság szülöttei?  
A fohászt egy távoli harsona zúgása szakította félbe. Az északi hordák közeledtek. A nagyúr, akit övéi csak Ezüst Medveként emlegették, végigsimított makulátlan vértezetén, majd gyolcsért és fegyverolajért nyúlt, hogy illőn kifényesítse pengéjét, az egyetlent, amit tiszta szívből adni tudott a kéretlen hódítóknak. Esteledett.
Az Északi Szövetség Annaleseiben az ilanori thán dicsőséges déli hadjáratának apró széljegyzetként maradt fenn csupán Saragasso neve. A feljegyzések tanúsága szerint a győzhetetlen thán háromheti pihenőt rendelt el százezer lovasának a város falai alatt. A kocsmák füstfellegeibe burkolózva azonban, a megittasult északi veteránok még évtizedekkel később is rémülettel emlegettek egy nevenincs várost, melyet egy álló hónapon át ostromoltak hiábavalóan. Falai alatt ezrek veszítették életüket, mire a haditanács meggyőzte a nagy thánt a felesleges vérontás beszüntetéséről. A különbékét, az egyetlent a háború során, Ilanor thánja kötötte meg egy birodalmi lovaskapitánnyal. A thán, ilar szokások szerint vérével, a kapitány pedig egy nagynemesi pecsétgyűrűvel szentesítette a szerződést. Egy elszánt skolasztikus, aki véletlen akadt rá évekkel később a fóliánsra egy leromlott librárius házban, hosszas nyomozással derítette ki, hogy a pecsét tulajdonosa Jahír on-Eriness nagyúr volt, a Császári Negyedik Légió parancsnoka, kora egyik legnagyobb hadvezére. A birodalmi fóliánsok szerint, nevét kitörölték a nemesi jegyzékből, családját kiátkozták a Birodalomból, javait pedig elkobozták, miután fény derült arra, hogy nemtelenekkel szőtt összeesküvést a Császár ellen. A Birodalom vesztes háborúját követő béke első évének, hatodik napján egy teljes légió indult meg a Császárvárosból a lázadás letiprására.
 
Csak a kevés túlélő leszármazottai ismerik az igazságot; hogy Jahír on-Eriness az ostrom első napján nyílvesszőt kapott, melybe másnap reggelre belehalt. Emléke,s végakarata azonban volt oly erős, mint bármely esküvés. Így történhetett, hogy kétszáz gárdista és tízennyi nemtelen vállvetve aratta a Birodalom egyetlen győzelmét a vesztes tizennegyedik Zászlósháborúban.
Szerző: A Mesélő  2011.03.19. 13:18 10 komment

Borongós őszi nap volt. Az erdőszéli legelőt csaknem térdig érő köd borította. Harrin Swon, a pásztor, a nyájat őrizte. Nem az ő nyája volt, de ő úgy tekintett mind a kilencvenhatra, mint a sajátjára, amelyek őrzésével a falu bízta meg még a nagyapjának a nagyapját.

Már csak kilencvenhat volt. Valami pusztította a nyájat. Két héttel ezelőtt tett először jelentést a vének tanácsának, amikor a második is eltűnt. Egy nőstény jerke volt az első, ami annyira nem meglepő, ha farkasok ólálkodnak a környéken. A második viszont az egyik kos volt. A kosokat ritkán támadja meg a farkas, sosem kóborolnak el, hiszen vezetni születtek. A harmadik és a negyedik pedig egy-egy nőstény volt.

Harrin minden éjjel kint aludt a nyájjal együtt a legelőn, saját kezével épített pásztorkunyhójában, amelynek módszerét még apjától tanulta meg kölyökként.

Az állatok éjjel tűntek el. Harrin csak reggel vette észre minden alkalommal a hiányt a számláláskor. Éjjel nem keltette fel figyelmét semmi. Nem hallott farkasvonítást, sem az áldozat bégetését, ami pedig gyakori, ha a nyájat farkasok tizedelik.

- Szóval szerinted nem farkasok? – Kérdezték a tanács tagjai a falugyűlésen.

- Nagy tiszteletű Öregek! Véleményem szerint ez nem farkas. Húsz éve őrzöm a falu nyáját, felismerem, ha farkas szedi áldozatát.

- Mi mégis úgy látjuk, farkasok lehettek. Menjen egy tíz fős vadászcsoport, és kutassa fel a fenevadakat. – Szólt a megfellebbezhetetlen döntés.

De nem jártak sikerrel. Egy farkast sem sikerült felkutatni a vadászoknak, így hát egy pár nap után feladták. Harrin csak mosolygott ezen, bár egyáltalán nem volt vidám. Tudta, hogy ez valami teljesen más. Valami sokkal idegenebb. Valami sokkal erősebb.

Hideg párás reggel volt. Harrin Swon nekikezdett a nyáj megszámlálásának. Kétszer is átszámolta. Kilencvenöt. Nem lehet igaz! Éjjel megint történt valami! Holnap, ha begyalogol a faluba – ilyenkor a nyájat a bojtárokra bízta – megint jelentést kell tennie.

Szívébe jeges félelem markolt. Érezte, hogy valami idegen van körülötte. Valami megmagyarázhatatlan. Annyira szorította ez az érzés a szívét és a gyomrát, hogy öklendezni kezdett. Ez az érzés kínozta már az első eltűnés óta.

Ennek csak maga járhat utána.

Odahívta a legidősebb bojtárt, és a bal váll megérintésének ősi rítusával rábízta a nyájat.

Elindult az erdő felé. Ahogy a mező végére ért, ismét görcsbe állt a gyomra. A sötét és hatalmas fák úgy hatalmasodtak felé, mint apja kisgyermek korában, mikor rossz fát tett a tűzre. Nyelt egyet, majd belépett a sötétségbe.

A fenyőerdőben nem nőtt aljnövényzet. Bár kora délelőtt volt, olybá tűnt, mintha most készülne lenyugodni a nap. Harrin elindult befelé. Legalább egy fertály órán át ment, amikor feladta, bár maga sem tudta pontosan mit keresett.

És akkor valami nedves cseppent az orrára. Tudta, hogy felfelé kell nézni, bár a föld minden kincsét odaadta volna azért, ha most megfordulhatna, és tiszta erőből futhatna addig, amíg csak a lába és a tüdeje bírja.

De felnézett.

Az ezeréves fenyő legelső ágán egy véres fehér tetem lógott. A csüngő belek a fára voltak tekeredve.

Harrin nem bírt mozdulni a döbbenettől, lábai elzsibbadtak. – Ez tényleg nem farkas.

Harrin visszatért az erdőből, de nem bírt válaszolni bojtárjai kérdéseire, pedig fehér gúnyáját több helyen pettyezte vörös folt.

Több óra is eltelt, a bojtárok hazatértek a faluba – sosem maradtak a legelőn éjjelre. Egyedül a Pásztor maradt mindig éjszakára.

Harrin nem tudott aludni. A délelőtti kép pulzált folyamatosan az agyában. A birkatetem a fa ágán. De hát ki, vagy inkább mi képes erre?

Harrin nem tudta a választ.

Szenderegni kezdett, majd furcsa érzés lett úrrá rajta.

Megmagyarázhatatlan viszketést érzett jobb karján. Odanézett. Bőrét szürkülni látta, alkarján a szőr egyre dúsabbnak tűnt. Majd érezte, hogy üvöltenie kell.

Szerző: A Mesélő  2011.03.11. 16:32 2 komment

süti beállítások módosítása