[Nem kimondottan fantasy, de remek, úgyhogy idefér. Traclon szerzeménye.]

Max Powell egy kora áprilisi reggelen arra ébredt, hogy egy fekete holló áll az ablakpárkányon és befelé bámul a szobába, egyenesen az ő szemébe. Mire kitisztult a férfi tudata az álom hatása alól, és felfogta, hogy mit lát, a madár elrepült.

Max tudta, mit jelent, ha az ember arra ébred, hogy egy holló –a halál hírnöke- néz vele farkasszemet: az illető sorsa egy héten belül elkerülhetetlenül bevégeztetik, akárcsak mindazon személyeké, akikkel addig bármilyen módon kapcsolatba kerül. Még szerencse, hogy nem hitt az efféle boszorkányos babonákban...

Mindazonáltal, Max ezt afféle jelzésként értelmezte, egy utolsó lökésként, hogy végre megvalósítsa elhatározását. Elege volt már mindenből; gyűlölte ezt a helyet, gyűlölte Angliát, a várost, a pocsékul megfizetett munkáját a kikötőben és ezt a kis harmadik emeleti lyukat, ami csak arra volt jó, hogy éjszakánként lehajtsa benne a fejét, és amit mégis horribilis áron volt kénytelen bérelni. Már jó ideje eltökélte, hogy felmarkolja összegyűjtött vagyonkáját, és lelép innen, meg sem áll Amerikáig. Azon a reggelen aztán végleg elszánta magát, úgy döntött, egy percet sem vár tovább, még aznap elindul, és irány New York. „Ó, igen...! A szabadság földje, a korlátlan lehetőségek hazája...!” Max biztos volt benne, hogy odaát egy szebb, egy jobb élet vár rá...

Gyorsan összeszedte magát, a holmijait begyűrte egy nagy zsákba, azt a vállára kapta, és kilépett a folyosóra. A lépcsőn a második emeleten összefutott az egyik, ötödik szinten lakó idős hölggyel. Köszöntek egymásnak, majd később a hölgy, három lépcsőfordulót követően mellélépett, lezuhant és a nyakát törte.

Max eközben leért a földszintre, a kapualjban odabiccentett Jacknek, a portásnak. Alig 20 perccel később az utcáról egy rabló támadt rá az öreg Jackre, szíven szúrta és elvitte a nála lévő 8 fontot.

Az utcára kiérve Max úgy döntött, indulás előtt legurít pár korsó sört kedvenc kocsmájában, búcsúzóul. Ahogy lelépett a járdáról és megindult át az úttesten, hirtelen egy lovaskocsi keresztezte útját, kishíján maga alá tiporva. Max alig tudott félreugrani, dühödt szitkozódást ordított a hajtó felé, és jókorát csapott a ló farára. A kocsi továbbdöcögött az úton, míg néhány háztömbnyire onnan a megütött ló megbotlott, egyenesen belelépett egy fedél nélküli csatornanyílásba, lábát törte (amiért nem sokkal később fejbelőtték), a kocsi megbillent, tengelye kettétört, a hajtó pedig kizuhanva helyéről az utca kövébe verte fejét, koponyája szilánkokra zúzódott. Azonnal meghalt.

Max belépett a kocsmába, a pulthoz lépve mosolyogva üdvözölte Cletust, a csapost -akit aznap este egy váratlan szívroham vitt el-, rendelt egy korsó sört majd leült egy üres asztalhoz. Hamarosan megérkezett Kelly, a kedves kis szőke pultoslány, vidáman Max elé rakta a sörét, váltottak pár kedves szót, Kellyt pedig este hazafelé menet elkapta, megerőszakolta és agyonverte egy tagbaszakadt részeg csavargó.

2 korsó után Max felállt, kisétált a kocsmából –ahol pár perccel később hatalmas tömegverekedés tört ki, négyen meghaltak, tizenhárman súlyosan megsebesültek, a berendezésnek pedig egy ép darabja nem maradt- és elindult a kikötőbe. Ahány emberhez csak hozzáért az úton a tömegben, annyi veszett oda a legkülönfélébb módokon a következő két napban.

A kikötőben Max egyenesen az utasinformációs irodába ment, odalépett az egyik ablakhoz, és megkérdezte:

- Jó napot! Mikor és melyik hajó indul legközelebb New Yorkba?

Az ügyintéző, aki másnap reggel agyvérzést kapott, felpillantott Maxre az újságból szemüvege fölött, úgy vetette oda szinte foghegyről:

- Ember, mintha nem ezen a bolygón élne...!? Holnap délben, a Titanic.