Borongós őszi nap volt. Az erdőszéli legelőt csaknem térdig érő köd borította. Harrin Swon, a pásztor, a nyájat őrizte. Nem az ő nyája volt, de ő úgy tekintett mind a kilencvenhatra, mint a sajátjára, amelyek őrzésével a falu bízta meg még a nagyapjának a nagyapját.

Már csak kilencvenhat volt. Valami pusztította a nyájat. Két héttel ezelőtt tett először jelentést a vének tanácsának, amikor a második is eltűnt. Egy nőstény jerke volt az első, ami annyira nem meglepő, ha farkasok ólálkodnak a környéken. A második viszont az egyik kos volt. A kosokat ritkán támadja meg a farkas, sosem kóborolnak el, hiszen vezetni születtek. A harmadik és a negyedik pedig egy-egy nőstény volt.

Harrin minden éjjel kint aludt a nyájjal együtt a legelőn, saját kezével épített pásztorkunyhójában, amelynek módszerét még apjától tanulta meg kölyökként.

Az állatok éjjel tűntek el. Harrin csak reggel vette észre minden alkalommal a hiányt a számláláskor. Éjjel nem keltette fel figyelmét semmi. Nem hallott farkasvonítást, sem az áldozat bégetését, ami pedig gyakori, ha a nyájat farkasok tizedelik.

- Szóval szerinted nem farkasok? – Kérdezték a tanács tagjai a falugyűlésen.

- Nagy tiszteletű Öregek! Véleményem szerint ez nem farkas. Húsz éve őrzöm a falu nyáját, felismerem, ha farkas szedi áldozatát.

- Mi mégis úgy látjuk, farkasok lehettek. Menjen egy tíz fős vadászcsoport, és kutassa fel a fenevadakat. – Szólt a megfellebbezhetetlen döntés.

De nem jártak sikerrel. Egy farkast sem sikerült felkutatni a vadászoknak, így hát egy pár nap után feladták. Harrin csak mosolygott ezen, bár egyáltalán nem volt vidám. Tudta, hogy ez valami teljesen más. Valami sokkal idegenebb. Valami sokkal erősebb.

Hideg párás reggel volt. Harrin Swon nekikezdett a nyáj megszámlálásának. Kétszer is átszámolta. Kilencvenöt. Nem lehet igaz! Éjjel megint történt valami! Holnap, ha begyalogol a faluba – ilyenkor a nyájat a bojtárokra bízta – megint jelentést kell tennie.

Szívébe jeges félelem markolt. Érezte, hogy valami idegen van körülötte. Valami megmagyarázhatatlan. Annyira szorította ez az érzés a szívét és a gyomrát, hogy öklendezni kezdett. Ez az érzés kínozta már az első eltűnés óta.

Ennek csak maga járhat utána.

Odahívta a legidősebb bojtárt, és a bal váll megérintésének ősi rítusával rábízta a nyájat.

Elindult az erdő felé. Ahogy a mező végére ért, ismét görcsbe állt a gyomra. A sötét és hatalmas fák úgy hatalmasodtak felé, mint apja kisgyermek korában, mikor rossz fát tett a tűzre. Nyelt egyet, majd belépett a sötétségbe.

A fenyőerdőben nem nőtt aljnövényzet. Bár kora délelőtt volt, olybá tűnt, mintha most készülne lenyugodni a nap. Harrin elindult befelé. Legalább egy fertály órán át ment, amikor feladta, bár maga sem tudta pontosan mit keresett.

És akkor valami nedves cseppent az orrára. Tudta, hogy felfelé kell nézni, bár a föld minden kincsét odaadta volna azért, ha most megfordulhatna, és tiszta erőből futhatna addig, amíg csak a lába és a tüdeje bírja.

De felnézett.

Az ezeréves fenyő legelső ágán egy véres fehér tetem lógott. A csüngő belek a fára voltak tekeredve.

Harrin nem bírt mozdulni a döbbenettől, lábai elzsibbadtak. – Ez tényleg nem farkas.

Harrin visszatért az erdőből, de nem bírt válaszolni bojtárjai kérdéseire, pedig fehér gúnyáját több helyen pettyezte vörös folt.

Több óra is eltelt, a bojtárok hazatértek a faluba – sosem maradtak a legelőn éjjelre. Egyedül a Pásztor maradt mindig éjszakára.

Harrin nem tudott aludni. A délelőtti kép pulzált folyamatosan az agyában. A birkatetem a fa ágán. De hát ki, vagy inkább mi képes erre?

Harrin nem tudta a választ.

Szenderegni kezdett, majd furcsa érzés lett úrrá rajta.

Megmagyarázhatatlan viszketést érzett jobb karján. Odanézett. Bőrét szürkülni látta, alkarján a szőr egyre dúsabbnak tűnt. Majd érezte, hogy üvöltenie kell.