[Egy "brutális" remekmű Zughar barátom virtuális tollából:]
Egy hűvös nyári estén Zughar, a kegyetlen barbár harcos búslakodva sétált a város sötét utcáin. Még mindig a reggel szörnyű eseményei jártak az eszében. Csendes magányát egy dübörgő hang zavarta meg.
- Ide a pénzed és az értékeidet, vagy meghalsz!
Hősünk felpillantva három alakra lett figyelmes, az egyikük éppen elállta az útját és egy tőrt szorongatott a markában.
- Hmmm.. - Sóhajtott egyet. - Nekem erre most nincs időm.
A kezével félretolta a rablót, és folytatta az útját. A támadó elsőre nagyon meglepődött, majd miután felocsúdott a pillanatnyi zavarból, utánafordult, és a tőrt a hátába szúrta.
- Ez hiba volt! - Mordult fel a barbár.
Megfordult, elkapta támadója karját, magához rántotta, másik kezével megragadta a nyakát és puszta kézzel kitépte a torkát, majd a földre dobta a testet. A másik két fickó őrült vadként rontott rá. Zughar nem ijedt meg. Pár perccel később újabb két tetem hevert a földön. Az egyikőjük arccsontja teljesen beszakadva, orra és szája helyén kifolyt szemeinek és agyvelejének keveréke csordogált. A másik hullának az egyik letépett karja állt ki a mellkasából. Borzalmas látványt nyújtottak.
Hősünk folytatta útját és még mindig a reggeli szörnyűségen járt az esze, mikor is hőn szeretett kiscicáját elvesztette. Amikor ma ébredezett és megfordult az ágyán, egy ismerős és fura hangra lett figyelmes: MINYÁÚÚÚRECSSFRÖCCS. Odapillantva kis kedvence kilapított, kipréselt tetemét pillantotta meg.
Még mindig ez járt a fejében, miközben folytatta az útját búslakodva, a hátában lévő tőrről tudomást sem véve.
[Vegyük egy kicsit komorabbra a hangulatot:]
Varjak... Mindig is szerettem ezeket a fekete madarakat. Furcsa, borzongató, de mégis kellemes érzés fut rajtam végig, valahányszor meglátom őket az őszi, vagy téli kopár mezőn lépdelni. Szépnek látom őket. Persze tudom, hogy az emberek többsége nem így van vele. Félelmetes, utálatos állatnak tartják, a halál hírnökének, vagy valami még rosszabbnak. Engem mégis elbűvölnek.
Befejeztem tanulmányaimat, így hát a Szokásnak megfelelően famulust kellett választanom. Egy pillanatig sem gondolkodtam azon, hogy milyen állat legyen az.
Reggel elindultam kifelé a városból. Addig mentem, amíg a városszéli házak már megritkultak, és közel volt az erdő. Lassan szállingózni kezdett a hó, én pedig megálltam a kietlen búzamező fekete földje mellett, ami fokozatosan kezdett fehérbe öltözni. A mezőn varjúcsapat szállt le. Fel-le bóklásztak, ki tudja mit keresve. Kiszúrtam egy - a többinél jóval nagyobb termetű - hím állatot. Gyönyörű volt, fekete tolla fényesen csillogott.
De tanácstalan voltam. Nem tudtam mi a teendő. Eszembe ötlöttek a Lélekkötő Kódex sorai: hívni kell az állatot, hogy a lélektestek összekapcsolódjanak. De hogy kell hívni? A varjúra néztem, és arra gondoltam, bárcsak ő jönne magától hozzám, nem kellene a hívás módján agyalnom.
Ekkor rámnézett. Fejét felémfordította, és okos fekete szemével az enyémbe tekintett. Majd felreppent a levegőbe és egyenesen a vállamra szállt. Én láttam az ő szemével, ő pedig az enyémmel.
Szeretem ezeket az állatokat. A varjú méltóságteljes. Nem ugrál, mint egy veréb, hanem lépdel, mint egy király.
Gyerek- és tinédzser korunk meghatározó élménye volt a szerepjáték. 1996-ban játszottam először, M.a.g.u.s.-oztunk. Akkoriban majdnem minden hétvégére összejött egy játék, de legalább kéthetente. Nyáron pedig sokszor maratoni, többnapos alkalmak is voltak, amikor csak ebédelni jártunk haza, ha a szomszédban lakó srácokkal játszottunk, vagy mindenki hozott magával ennivalót. Persze adtunk az egészséges életmódnak is: kilószámra ettük a chipset és ittuk a kólát közben.
Remek dolog volt. Persze ebben az időszakban folyt közben az ellenpropaganda is, hogy ez egy sátánista játék (mi más lett volna, nyilván csecsemőket is áldoztunk...), meg megrontja a gyerekeket stb. Na ennél nagyobb hülyeséget ki sem lehetett volna találni (egyszerűen nem tudom, hogy miért és kinek állt érdekében az ilyen), ellenkezőleg: meggyőződésem, hogy a szerepjáték készségfejlesztő, fokozza a kreativitást, és persze összekovácsolja a játékosokat.
Szóval a kilencvenes évek vége, és a kétezres eleje volt az "aranykor". Aztán egyetemre mentünk, ki-ki más városba, így egyre kevesebb játék fért bele. Aztán "jöttek a lányok", komolyodtak a kapcsolatok, így még kevesebb szerepjáték jöhetett szóba. No, azért végleg most sem adtuk fel, bár mostanság évi 1-2 játék fér bele, de többet tervezgetjük, mint "csináljuk".
Nekem tehát a szerepjáték és a fantasy összefonódik, azért is gondoltam, hogy szánok a témának is egy kis helyet. De mi van most a szerepjátékkal? (Azt tudom, hogy a M.a.g.u.s. alapkönyvét nemrég újra kiadták, és persze kaphatók szerepjátékos könyvek, működnek portálok stb.). Játszanak még a fiatalok? Sokan? Tényleg kiváncsi vagyok.
Brent Flin huszonkét éves volt és kalandozó... Már legalább másfél hete. Trzhhhvolgan'shramarran pedig huszonkétezer éves volt, és sárkány.
Brent Flin azt hallotta, hogy a sárkányok nem szeghetik meg az adott szavukat. Egy kocsmában mesélte ezt egy kóbor mágus.
Brent Flin a sárkány előtt állt, nem messze a kopár hegycsúcstól, ahol a fenevad fészke volt. Brent Flin egy kétkezes kalapácsot tartott a sárkány tojása felé, amely akkora volt, mint egy éjjeliszekrény.
- Ha nem teszel nekem ígéretet, hogy teljesíted a parancsomat, agyoncsapom a leendő csemetédet. - Szólt a hős.
- Nocsak. - Húzta fel a szemöldökét Trzhhhvolgan'shramarran. - Aztán miért tennék ilyet?
- Mert a sárkányok nem szeghetik meg a szavukat... Azt hallottam. - Válaszolta Brent.
- Na jó, akkor megígérem. - Sóhajtott az ősgyík.
- Rendben. - Mondta Brent Flin, és ellépett a tojástól.
Ekkor a sárkány lefújta. Brentnek kigyulladt néhány helyen a ruhája, és szénné égett a nem messze álló lova.
- De hát miért? Azt mondtad, hogy megígéred! - Kiáltotta kétségbeesve a kalandor.
- Nos: hazudtam. - Válaszolta Trzhhhvolgan'shramarran.