[Az alábbi írás Traclon barátom szerzeménye:]
 
Jacob évek óta rajongott Maryáért. Tulajdonképpen fülig szerelmes volt a lányba.
Végre elérkezett a „nagy nap”. Jacob tudta, hogy ma minden eldől.
A városukban élő öreg alkimistához, Ra’avic-hoz készült, majd délután Maryával találkozik Conn krimójában. Évek óta készült erre a napra. Azóta, hogy először megfogant benne a gondolat, hogy az alkimista segítségét kéri, miután annyi ideje epekedett némán a lány után. Ilyen szépséges, elbűvölő teremtést sem addig, sem azóta nem látott soha. Éveken át gondolkodott rajta, hogyan is hódíthatná meg a szívét, éjszakákat nem aludt, ám mindig csak ugyanarra a következtetésre jutott, hogy egy ilyen kivételes nő soha nem állna komolyabban szóba egy magafajta egyszerű díszműkovács fickóval. Bár kedvelték egymást, de Jacob meg volt győződve róla, hogy a lány pusztán barátként tekint rá.
Szerencsére jóban volt az öreg Ra’avic-kal, akinek családja valahonnan a messzi délről származott, onnan hozta magával alkimista tudományát, és jól menő üzletet nyitott a városban. Jacob már gyermekkorában sokat lógott a műhely környékén, így pontosan tudta, mi mindennel foglalkozik egy alkimista. Először rettegve adta elő a kérését öreg barátjának, miszerint egy szerelmi bájitalra lenne szüksége, ám az mindössze szélesen elmosolyodott, és azt mondta, jöjjön vissza egy holdforduló múlva 17 ezüst társaságában, és megkapja a kész varázslötyit.
Jacob az ezt követő 28 napban minden mellékes kis jövedelmét félretette, minden utolsó addig eltett és megspórolt rezet hozzáadott, míg végül hevesen dobogó szívvel belépett Ra’avic műhelyének ajtaján. Büszkén szórta ki az asztalra 17 ezüstnyi vagyonát, ám ekkor észrevett valamit az öreg alkimista arcán, amit addig még sosem látott, és ami nyugtalansággal töltötte el. Az ugyanis titokzatosan mosolygott, mint akinek valami különleges ismeret van a birtokában. Jacob körül fordult egyet a világ: csak nem felültették? Nincs is szerelmi bájital, vagy csak nem készült el vele az öreg? Tréfát akarnak űzni vele...? „Mi folyik itt??
Végül mégsem történt semmi, mindössze Ra’avic elővett a pult alól egy kicsiny üvegcsét, benne valamiféle kékessárga folyadékkal.
- Íme, – kezdte tudálékos hangnemben – ezt kell az italba keverned; ha a célszemély a teljes mennyiséget megissza, akkor hatásos. Ám tudnod kell, hogy a szerelmi kötés irányát csak úgy tudod szabályozni, ha belekeversz néhány cseppet annak véréből, aki iránt szerelmet kívánsz gerjeszteni. Parancsolj!
Azzal előhúzott egy 5 centiméter hosszúságú vésőtűt, és a srác kezébe nyomta. Jacob minden teketóriázás nélkül beledöfte bal kezének mutatóujjába, majd néhány cseppet a folyadékba eresztett. Ujja hegyén egy pici, de csúnya, vörös szúrásnyom maradt. Az alkimista, ha lehet, még szélesebben vigyorgott. Valami nagyon nem tetszett Jacobnak ebben a vigyorban.
Az öreg, látva a fiú arcára kiülő bizonytalanságot, gyorsan igyekezett megnyugtatni:
- Idehalgass, száz zázalékos garanciát vállalok a kedvedért. Ha egy héten belül nem a Tiéd az a helyes kis fehérnép, nemcsak a pénzed kapod vissza az uccsó’ petákig, de idehozhatsz egy frissen lecsapott patkányt a kanálisból, és én azt a szemed láttára amúgy nyersiben befalom, szőröstül-bőröstül!
Jacob ettől kissé – ám közel sem teljesen – megnyugodott.
Kifordult az alkimistaműhely ajtaján és elindult Conn krimója felé, ahová a találkozást Maryával megbeszélték. Ilyenkor rendre megisznak néhány italt, esetleg vacsoráznak hozzá, miközben jókat beszélgetnek. Jacob ezért is szerette annyira a lányt, vele mindenről gond nélkül el tudott beszélgetni.
Csakhogy ma valami mást is fog inni , nem csak a száraz vörösbort.” A fiúnak még a gondolattól is önkéntelen mosolyra húzódott a szája, szíve pedig hevesebben kezdett verni.
Belépett a fogadóhelyiségbe, és nyugalmat erőltetve magára, határozott léptekkel egyenesen a pulthoz sétált. Conn éppen üvegpoharakat törölgetett a kötényébe.
- Szia Jacob. Marya már egy jó fertályórája itt van, hátul ül a sarokban.
„- Helyes – gondolta magában a fiú – minden a terv szerint halad.
Ám határozottsága egykettőre elpárolgott, mikor előhúzta a varázslatos folyadékkal teli üvegcsét, és a kocsmáros felé nyújtotta.
- Akkor, tudod, ahogy megbeszéltük... – kezdte, de a hangja erősen remegett.
Conn arcára pedig ugyanaz a vigyor ült ki, mint nem sokkal korábban az alkimistáéra.
Jó ég, ezek tudnak valamit!” – A srác körül megfordult a világ.
- Oké-oké, minden rendben. – vigyorgott tovább a kocsmáros – menj csak, ülj le szíved hölgyéhez, nemsokára viszem a borotokat.
Jacob megfordult, benézett a sarokba, ahol Marya már ott gubbasztott, és éppen egy kis bőrkötéses könyvet szorongatva elmélyülten olvasott.
Istenem...hihetetlen milyen gyönyörű!
A lány, mintha csak meghallotta volna Jacob gondolatait, felpillantott a könyvből, majd amint meglátta a fiút, vidáman elmosolyodott, és szélesen intett felé.
Jacob akkor látta meg...
... hogy a mutatóujja hegyén egy pici, de csúnya piros tűszúrásnyom éktelenkedett.
Szerző: A Mesélő  2011.02.07. 00:27 4 komment

[Egy "brutális" remekmű Zughar barátom virtuális tollából:]

Egy hűvös nyári estén Zughar, a kegyetlen barbár harcos búslakodva sétált a város sötét utcáin. Még mindig a reggel szörnyű eseményei jártak az eszében. Csendes magányát egy dübörgő hang zavarta meg.

- Ide a pénzed és az értékeidet, vagy meghalsz!

Hősünk felpillantva három alakra lett figyelmes, az egyikük éppen elállta az útját és egy tőrt szorongatott a markában. 

- Hmmm.. - Sóhajtott egyet. - Nekem erre most nincs időm.  

A kezével félretolta a rablót, és folytatta az útját. A támadó elsőre nagyon meglepődött, majd miután felocsúdott a pillanatnyi zavarból, utánafordult, és a tőrt a hátába szúrta.

- Ez hiba volt! - Mordult fel a barbár.

Megfordult, elkapta támadója karját, magához rántotta, másik kezével megragadta a nyakát és puszta kézzel kitépte a torkát, majd a földre dobta a testet. A másik két fickó őrült vadként rontott rá. Zughar nem ijedt meg. Pár perccel később újabb két tetem hevert a földön. Az egyikőjük arccsontja teljesen beszakadva, orra és szája helyén kifolyt szemeinek és agyvelejének keveréke csordogált. A másik hullának az egyik letépett karja állt ki a mellkasából. Borzalmas látványt nyújtottak.

Hősünk folytatta útját és még mindig a reggeli szörnyűségen járt az esze, mikor is hőn szeretett kiscicáját elvesztette. Amikor ma ébredezett és megfordult az ágyán, egy ismerős és fura hangra lett figyelmes: MINYÁÚÚÚRECSSFRÖCCS. Odapillantva kis kedvence kilapított, kipréselt tetemét pillantotta meg.

Még mindig ez járt a fejében, miközben folytatta az útját búslakodva, a hátában lévő tőrről tudomást sem véve.

 

Szerző: A Mesélő  2011.02.05. 15:35 3 komment

[Vegyük egy kicsit komorabbra a hangulatot:]

Varjak... Mindig is szerettem ezeket a fekete madarakat. Furcsa, borzongató, de mégis kellemes érzés fut rajtam végig, valahányszor meglátom őket az őszi, vagy téli kopár mezőn lépdelni. Szépnek látom őket. Persze tudom, hogy az emberek többsége nem így van vele. Félelmetes, utálatos állatnak tartják, a halál hírnökének, vagy valami még rosszabbnak. Engem mégis elbűvölnek.

Befejeztem tanulmányaimat, így hát a Szokásnak megfelelően famulust kellett választanom. Egy pillanatig sem gondolkodtam azon, hogy milyen állat legyen az.

Reggel elindultam kifelé a városból. Addig mentem, amíg a városszéli házak már megritkultak, és közel volt az erdő. Lassan szállingózni kezdett a hó, én pedig megálltam a kietlen búzamező fekete földje mellett, ami fokozatosan kezdett fehérbe öltözni. A mezőn varjúcsapat szállt le. Fel-le bóklásztak, ki tudja mit keresve. Kiszúrtam egy - a többinél jóval nagyobb termetű - hím állatot. Gyönyörű volt, fekete tolla fényesen csillogott.

De tanácstalan voltam. Nem tudtam mi a teendő. Eszembe ötlöttek a Lélekkötő Kódex sorai: hívni kell az állatot, hogy a lélektestek összekapcsolódjanak. De hogy kell hívni? A varjúra néztem, és arra gondoltam, bárcsak ő jönne magától hozzám, nem kellene a hívás módján agyalnom.

Ekkor rámnézett. Fejét felémfordította, és okos fekete szemével az enyémbe tekintett. Majd felreppent a levegőbe és egyenesen a vállamra szállt. Én láttam az ő szemével, ő pedig az enyémmel.

Szeretem ezeket az állatokat. A varjú méltóságteljes. Nem ugrál, mint egy veréb, hanem lépdel, mint egy király.

 

 

Szerző: A Mesélő  2011.02.03. 12:38 2 komment

Gyerek- és tinédzser korunk meghatározó élménye volt a szerepjáték. 1996-ban játszottam először, M.a.g.u.s.-oztunk. Akkoriban majdnem minden hétvégére összejött egy játék, de legalább kéthetente. Nyáron pedig sokszor maratoni, többnapos alkalmak is voltak, amikor csak ebédelni jártunk haza, ha a szomszédban lakó srácokkal játszottunk, vagy mindenki hozott magával ennivalót. Persze adtunk az egészséges életmódnak is: kilószámra ettük a chipset és ittuk a kólát közben.

Remek dolog volt. Persze ebben az időszakban folyt közben az ellenpropaganda is, hogy ez egy sátánista játék (mi más lett volna, nyilván csecsemőket is áldoztunk...), meg megrontja a gyerekeket stb. Na ennél nagyobb hülyeséget ki sem lehetett volna találni (egyszerűen nem tudom, hogy miért és kinek állt érdekében az ilyen), ellenkezőleg: meggyőződésem, hogy a szerepjáték készségfejlesztő, fokozza a kreativitást, és persze összekovácsolja a játékosokat.

Szóval a kilencvenes évek vége, és a kétezres eleje volt az "aranykor". Aztán egyetemre mentünk, ki-ki más városba, így egyre kevesebb játék fért bele. Aztán "jöttek a lányok", komolyodtak a kapcsolatok, így még kevesebb szerepjáték jöhetett szóba. No, azért végleg most sem adtuk fel, bár mostanság évi 1-2 játék fér bele, de többet tervezgetjük, mint "csináljuk".

Nekem tehát a szerepjáték és a fantasy összefonódik, azért is gondoltam, hogy szánok a témának is egy kis helyet. De mi van most a szerepjátékkal? (Azt tudom, hogy a M.a.g.u.s. alapkönyvét nemrég újra kiadták, és persze kaphatók szerepjátékos könyvek, működnek portálok stb.). Játszanak még a fiatalok? Sokan? Tényleg kiváncsi vagyok.

Szerző: A Mesélő  2011.01.29. 19:40 14 komment · 1 trackback

Brent Flin huszonkét éves volt és kalandozó... Már legalább másfél hete. Trzhhhvolgan'shramarran pedig huszonkétezer éves volt, és sárkány.

Brent Flin azt hallotta, hogy a sárkányok nem szeghetik meg az adott szavukat. Egy kocsmában mesélte ezt egy kóbor mágus.

Brent Flin a sárkány előtt állt, nem messze a kopár hegycsúcstól, ahol a fenevad fészke volt. Brent Flin egy kétkezes kalapácsot tartott a sárkány tojása felé, amely akkora volt, mint egy éjjeliszekrény.

- Ha nem teszel nekem ígéretet, hogy teljesíted a parancsomat, agyoncsapom a leendő csemetédet. - Szólt a hős.

- Nocsak. - Húzta fel a szemöldökét Trzhhhvolgan'shramarran. - Aztán miért tennék ilyet?

- Mert a sárkányok nem szeghetik meg a szavukat... Azt hallottam. - Válaszolta Brent.

- Na jó, akkor megígérem. - Sóhajtott az ősgyík.

- Rendben. - Mondta Brent Flin, és ellépett a tojástól.

Ekkor a sárkány lefújta. Brentnek kigyulladt néhány helyen a ruhája, és szénné égett a nem messze álló lova.

- De hát miért? Azt mondtad, hogy megígéred! - Kiáltotta kétségbeesve a kalandor.

- Nos: hazudtam. - Válaszolta Trzhhhvolgan'shramarran.

 

Szerző: A Mesélő  2011.01.28. 18:09 Szólj hozzá!

süti beállítások módosítása