[Traclon modern horror novelláját olvashatjátok alább:]

A város legmagasabb épületének 12. emeletén béreltem egy másfél szobás kis lakást, egyedül. A bérleti díj meglepően alacsony volt, a lakás pedig a céljaimnak tökéletesen megfelelt, ilyen esetben aztán az ember általában nem kérdez semmit, hanem örül a szerencséjének, és megragadja a kínálkozó lehetőséget.

A tulajdonos több, mint 100 kilométerre, egy másik városban élt, és szinte soha nem jött a közelébe sem a lakásnak. Néha már olyan érzésem volt, mintha valami miatt ódzkodna a látogatásoktól...akkor még elképzelésem sem volt, mi lehet ennek az oka, ám nem is foglalkoztam vele különösebben, inkább örültem a nyugalomnak.

A szinten összesen 11 lakás sorakozott, az enyém a folyosó legvégén, közvetlenül a szemétledobó mellett. Onnan tovább már nem volt más, csak a lépcsőházi folyosónak a folyton beragadó ablaka, és alatta a 12 emelet mélység. A mellettem és a szemben lévő lakások üresen álltak, így aztán a hangoskodó szomszédoktól mentes mindennapok is biztosítva voltak.

Mindent összevetve, tipikusan olyan embernek való volt az az albérlet, amilyen én vagyok. A szűk kis lakásban remekül elvoltam egyedül, jó volt, hogy a tulajdonos nem jár a nyakamra (mint ahogy az egyik régebbi albérletem esetében történt), ő pedig szintén elégedett lehetett velem, hiszen nem zaklattam nap mint nap a kínjaimmal (mint azt állítólag sok bérlő teszi), ráadásul minden hónapban pontosan, időben átutaltam a bérleti díjat. Engem pedig nem zavart sem a liftezés gondolata, sem a közel 40 méteres magasság, sem a süvítő széltől és egyebektől zajos folyosó vagy a bűzös szeméttároló közelsége, sem az az általam legtöbbször nem is észlelt, furcsa, megmagyarázhatatlan valami, ami miatt – gyanítom – sem a tulaj, sem az anyám, sem a barátnőm, sem a barátaim nem szívesen maradtak pár óránál tovább a lakás falain belül... A bejárati ajtó remekül elszigetelt mindent, ráadásul összesen 4 zárral lehetett belülről bezárni, mivel előttem a tulajdonos idős nagyanyja lakott ott haláláig, és ahogy az egyedül élő idős embereknél az lenni szokott, szerette minél inkább biztonságban érezni magát, ezért jól bezárni az otthonát. Nekem pedig mindig is megvolt az a fura tulajdonságom, hogy szerettem a bezárt ajtókat, a szűk tereket, szóval általában mind a négy zárral magamra zártam a bejáratot, ha otthon tartózkodtam. Így aztán a lakás, ajtajaival együtt tökéletesen megfelelt az igényeimnek; amint beléptem a saját birodalmamba, gondosan magamra csuktam mindent, alaposan kizárva életemből a külvilágot.

Ahogy utólag végiggondolom mindezeket, nem sok olyan „elvetemült” alak él errefelé, mint jómagam, márcsak ezért sem lehetett olyan egyszerű kiadni azt a lakást ezekkel a paraméterekkel.

Egy pénteki napon kezdődött, amikor már majdnem másfél éve éltem a számomra tökéletesnek hitt albérletben. A barátnőm meglátogatott délelőtt, fél 11-kor nyitottam neki ajtót, és amikor két és fél órával később kiléptünk a lakásból, vettem észre, hogy a bejárat előtt egymásra helyezett két lábtörlőnek nyoma veszett. Hiába kerestem a folyosón, hátha az erős szél vitte el valamerre, sehol a közelben nem volt. Elképzelni nem tudtuk, mi szüksége lehet bárkinek is két elhasznált lábtörlőre, és persze a portán sem tudtak magyarázatot adni, ámde annyit megtudtam, hogy nem ez az első ilyen eset a házban...

Pontosan egy héttel ezt követően napnyugtakor értem haza a munkából, betoltam a kerékpáromat a kisszobába, levetkőztem, kipakoltam a táskából, és bő fél óra elteltével kilépve az előszobába döbbenten vettem észre, hogy elfelejtettem bezárni a bejárati ajtót...nem, nem a zárakra gondolok; be sem hajtottam magam után, miután betoltam rajta a bringát, tárva-nyitva állt a lakás közel fél órán keresztül! Ez több, mint szokatlan szórakozottságra vall, pláne egy olyan „klausztromániás” ember esetében, mint én. Persze rögvest pótoltam elmaradásomat, legalábbis így emlékeztem rá vissza később... Ugyanis, miután megnéztem egy filmet a TV-ben, és ki akartam menni a WC-re, a nagyszobából kilépve ismét a nyitott ajtóval és a folyosó szemközti falával találtam szembe magam. Ekkor ijedtem meg először, de még csak a saját vélt ostobaságomtól, szétszórtságomtól. Kezdek netalán elhülyülni, hogy kétszer egymás után is nem zárom be a lakás ajtaját, holott azelőtt még csak egy nyitott szobaajtó mögött sem éreztem igazán jól magam soha...?! Így hát mind a négy zárat alaposan rázártam az ajtóra, azóta már biztosan tudom, hogy rövid időn belül harmadszor.

Mivel másnap korán terveztem kelni, így lassan nyugovóra tértem volna, lefeküdtem hát olvasni elalvás előtt, mikor egyszeriben valami idegborzoló csontzene ütötte meg a fülemet a folyosó felől. Valami ahhoz hasonló, amit a vidámparkok szellemvasútjain hallani, csak éppen nem olyan játékos, cseppet-sem-ijesztő, vidám kiveitelben, éppen ellenkezőleg, amolyan velőig hatoló, lélekfagyasztó, háton-a-szőrt-felállító változatban. Gondoltam, kilesek a folyosóra, megnézem magamnak, melyik szomszéd hallgat ilyen iszonyatot, ráadásul még jól tele is üvöltetve vele a házat, hagy élvezze csak mindenki az ő kifacsarodott ízlését...és ekkor rémültem meg először igazán: az ajtóm már megint (még mindig?) sarkig volt tárva! Ezért hallottam hát ilyen hangosan és tisztán a csontzenét. Pedig most már világosan emlékeztem rá, hogyan fordítottam el a kulcsot a kilincs alatti-, majd a hevederzárban (utóbbiban szokás szerint benne is hagytam), hogyan csuktam le a forgóreteszt és akasztottam be a láncot alig egy órával korábban. Még ha fizikailag lehetséges is volna kívülről mindezek ellenére kinyitni az ajtót (pedig nem az), az végképp lehetetlen, hogy én abból semmit ne halljak meg! A láncnak és a kulcsnak is csörögnie kellett volna, ráadásul a kilincs is hangosat csattan, amikor lenyomják, különben pedig kívülről le sem lehet nyomni, csak belülről. A lakásban azonban nem volt rajtam kívül senki, ebben biztos voltam. Kiléptem a folyosóra és körbenéztem mindkét irányba, az persze teljesen üres és néptelen volt...hogy a lépcsőházi világítás éppen fel van kapcsolva, holott nem kellene úgy lennie, az már akkor hirtelen fel sem tűnt. A zene forrása sem volt megállapítható, csak úgy egyszerűen „betöltötte” a teret... Bevallom, úgy első ötletként sikítani támadt kedvem, amiről persze férfi lévén gyorsan lebeszéltem magam, inkább teljes erőből becsaptam az ajtót belülről, remegő kézzel elfordítottam a kulcsot a zárakban, aztán nekidőltem a falnak, hogy kifújjam magam, és rendezzem a gondolataimat. A zene a folyosón furcsamód abban a pillanatban elhallgatott, ahogy az ajtót bevágtam.

Levegőre volt szükségem, életet, mozgást kellett látnom magam körül, ezért az erkélyhez szaladtam, talán ha kinézek az utcára és meglátom, hogy odakint az élet ugyanúgy halad és zajlik, az emberek mozognak, sétálnak, közlekednek, mennek a mindennapos dolgaikra, visszazökkenti a lelki nyugalmam valamelyest. Na meg persze egyúttal kiszellőzik a fejem, attól is megnyugszom kissé...lehet, hogy csak a végletekig elcsigázott, lefárasztott elmém tréfálkozik velem, így adva értésemre, hogy pihenésre volna szüksége, nem szabadna ennyire túlhajszolnom magam a munkával. Amint elhúztam az erkélyajtó előtt a függönyt, a hátam mögött ismét felbömbölt az a borzalmas, zenének alig nevezhető kakofónia. Megpördültem és már meg sem lepett, hogy ismét kilátok a kivilágított lépcsőházba a lakás nyitott ajtaján. Ekkor már tudtam, hogy valaki (valami?) egy kegyetlen játékot űz velem, csak azt nem értettem, hogy ki (mi?) lehet az, és miért éppen engem választott? Ellenben, meglepő módon hirtelen valami furcsa nyugalom vett rajtam erőt, mert eltökéltem, hogy most akkor felfedem a kilétét, lebuktatom és szembeszállok vele bárki (bármi?) legyen is, aztán egyszer s mindenkorra tiszta vizet öntök a pohárba. Kiléptem a folyosóra, és attól, amit megláttam, meghűlt ereimben a vér, a pillanat tört része alatt foszlott semmivé az iménti nyugodt, magabiztos eltökéltségem.

Egyszeriben megértettem, miért nem szívesen látogat ide a tulajdonos, miért nem érzi nálam jól magát sokáig senki, miért üres a két szomszédos lakás, s főleg, miért ilyen olcsó a bérlet. De azt is megértettem, hogy már késő.

Az ajtó mellett két oldalt az eltűnt lábtörlők voltak gondosan szétszaggatott állapotban felakasztva...