[Úgy látom, megjött a kedv, és sokan küldik a saját szerzeményeket. Az alábbi humoros irás A Kölyök szerzeménye.]
Történt: egy álmos kisvárosban valahol délen, úgy fél három és hat óra között. Helyszín: minden kultúrhelyek legnemesebbike, egy kocsma. Az előzmények: nem lényegesek, a következmények: végzetesek.
Ekként fogalmazgatta magában Gal-Rrack a bukott boszorkánymester memoárjának kezdő sorait. Az idő - mint egykori mérgei – agyába marta a gondolatot: ő sem lesz már fiatalabb, így egyre erősebb késztetést érzett magában arra, hogy tanítványának minél több tudását átadja. Nem is találhatott volna erre jobb alkalmat, mint azon okot, hogy régi cimborája, Bar-Bara több éves, kamatos kártyatartozását végre behajtsa. Elindult hát választott utódjával, hogy kitanítsa a kalandozás alapfortélyaira.
- Első szabály: légy résen! Második szabály: maradj észrevétlen! – sorolta tudálékosan.
Bár ez utóbbival mindig akadtak gondjai, mert csuklyáját magára húzva is úgy kilógott méretes orra, hogy alkalomadtán dalos madárka szállott rá. És így folytatta egészen a legközelebbi porfészek ivójáig.
- Kilencvennyolcadik szabály: takarékoskodj! Jól ismerem ezt a vidéket. Mikor kölyök voltam bejártam széltében-hosszában, keresztül-kasul, csúszva-mászva...
- Na, ez utóbbit elhiszem... – dünnyögte a fürgeléptű tanonc.
- ...he? Mit mondtál? – kérdezett vissza a hajlott hátú, fröccsszagú boszorkánymester.
- Semmit-semmit... – felelt a lelkes tanítvány.
- Jól van, jól van! – zárta le végül az anekdotát a belépő mester. - Mit is akartam mondani?
És ekkor a sok évtizedes rutin - mint megannyi veszélyes kalandja során - ismét kellő időben kisegítette kopó renoméját. Mély bölcsességgel és gyakorolt határozottsággal annyit mondott:
- Fogadós! Bort!
Gal-Rrack az elévágott korsót olyan ifjonti hévvel tapasztotta szájához, mint a tápláló fehér kebleket ötven éve, és azóta is. Mohón, egy szusszal el is tüntette a mintegy három pint bort, majd még csorgó szájjal, vigyorogva tanoncához fordult, egy hosszút pislogva, és bólogatva elismerést keresett:
- Na? Na? Kisgyerek! Alapfokú mágiaismeret.
Hiába, a dolgok eltüntetéséhez mindig is értett. És ekkor - most már a tekintélyét megalapozva - ismét szót kért:
- Fogadós! Brggh... - tört ki belől egy kis gyomorszél, és mivel világ életében úriember volt egy zsírfoltos zsebkendőt szája elé tartva, bajszát törölgetve leplezte zavarát. - Hozzám! Keresek valakit!
- Az jó! Itt találsz! A bor amúgy 1 ezüst lesz. Az utolsó volt, hogy ingyen iszol itt, vén kuruzsló!
- Meg tudnánk egyezni, úgy érzem!
- Meg akarsz vesztegetni?
- Ugyan hová gondolsz?!
- Azért ne add fel!
- Kapsz még két ezüstöt, ha megmondod, hol találom Bar-Barát! Egy nagydarab fehér-ork, mázsa kettő, fél szemére vak, a másikra kancsal, mindig mellényt visel és...
- ...a bal lábára sántít és akkora az ökle mint egy ember feje...
- No, azért nem kell túlzásokba esni... – és ha a pulton könyökölve pár szegmenssel korábban fordult volna hátra, messzebbről is tanulmányozhatta volna az ork péklapátnyi tenyerét, amint akkora szelet támasztva csap a vén boszorkánymester jobb arcába, hogy a borvirágok szirmukat hullatták a bal felén is.
Gal-Rrack a gyógy- és mérgező növények botanikus tudora – most már nem csak a napi 1 akó bor miatt vöröslő arccal – úgy terült el széles terpeszben a pult alá csúszva, mint egy madzagairól levágott marionett-bábu. Fél nap után, mivel még akkor sem tért magához, a helyiek egy vödör vízzel locsolták fel, és hogy orrvérzését elállítsák egy bálányi vattát dugdostak hatalmas orrlyukaiba. A szalmával felszórt kocsmapadlón elterülve a részeg mester – bár nem volt illuzionista – a legtöbb földműves ifjúkori emlékét idézte meg: úgy nézett ki, mint egy nyár-végi, takarmánnyal tömött, kétajtós csőszkunyhó a mezőn, heves zápor után. Bar-Bara, a vén boszorkánymester erszényével és elvett becsületével – utóbbival nem lakott volna jól – tovább indult ismeretlen kalandok után. Gal’Rrack tanoncára támaszkodva sántikált haza, miközben vért szipákolva visszakérdezte az aznap tanultakat:
- Na fijam? Eltő tabály?
