[Vegyük egy kicsit komorabbra a hangulatot:]

Varjak... Mindig is szerettem ezeket a fekete madarakat. Furcsa, borzongató, de mégis kellemes érzés fut rajtam végig, valahányszor meglátom őket az őszi, vagy téli kopár mezőn lépdelni. Szépnek látom őket. Persze tudom, hogy az emberek többsége nem így van vele. Félelmetes, utálatos állatnak tartják, a halál hírnökének, vagy valami még rosszabbnak. Engem mégis elbűvölnek.

Befejeztem tanulmányaimat, így hát a Szokásnak megfelelően famulust kellett választanom. Egy pillanatig sem gondolkodtam azon, hogy milyen állat legyen az.

Reggel elindultam kifelé a városból. Addig mentem, amíg a városszéli házak már megritkultak, és közel volt az erdő. Lassan szállingózni kezdett a hó, én pedig megálltam a kietlen búzamező fekete földje mellett, ami fokozatosan kezdett fehérbe öltözni. A mezőn varjúcsapat szállt le. Fel-le bóklásztak, ki tudja mit keresve. Kiszúrtam egy - a többinél jóval nagyobb termetű - hím állatot. Gyönyörű volt, fekete tolla fényesen csillogott.

De tanácstalan voltam. Nem tudtam mi a teendő. Eszembe ötlöttek a Lélekkötő Kódex sorai: hívni kell az állatot, hogy a lélektestek összekapcsolódjanak. De hogy kell hívni? A varjúra néztem, és arra gondoltam, bárcsak ő jönne magától hozzám, nem kellene a hívás módján agyalnom.

Ekkor rámnézett. Fejét felémfordította, és okos fekete szemével az enyémbe tekintett. Majd felreppent a levegőbe és egyenesen a vállamra szállt. Én láttam az ő szemével, ő pedig az enyémmel.

Szeretem ezeket az állatokat. A varjú méltóságteljes. Nem ugrál, mint egy veréb, hanem lépdel, mint egy király.