[Az alábbi novella NeG szerzeménye.]
A város főterén gyülekező navorok és obsorok látványa mosolyt csalt a Birodalom katonáinak arcára. Szánalmasak voltak, amint súlyos posztóvértjeikben mozogva, fel-felbuktak a sűrű hóban, miközben megpróbálták elfoglalni a helyüket az alakzatban. Lándzsáik hegyesebbik végei össze-összekoccantak a magasban, míg a tompábbakkal a vigyázatlan társaik lábát söpörték ki. Nem harcra teremtették őket a sosem mosolygó istenek, de a Birodalom végóráiban már senkinek sem adatott meg a választás luxusa.
Az Északi Szövetség megszálló, vad hordái a Vinalinál törték gerincét a Császár utolsó ép hadtestének. A visszavonuló sereg rongyos katonáinak reményt vesztett arca pedig semmi jót nem ígért azoknak, akik náluknál is kevésbé bírták a haditudományokat. Mert kard helyett kapát kaptak kezükbe ifjúvá serdülésük napján. Mert ez volt a Birodalom Rendje.
Saragasso, koszos porfészek csupán a hatalmas tartományi központok mellett. Kiömlött paca a pecsétes térképen. Kutyapiszok a madárnak, kellemetlen pihenő a pompát kedvelő utazóknak. Hétezer lelkes település, mely a vadon kincseiből élt, s a gazdagságot csak a kóbor papok, a khótorrok meséiből ismerte.
A vinali vereség híre után magától adódott a következtetés, hogy a vidék más városaihoz hasonlóan, csatlakozzanak a dél felé hátráló, megtépázott légiókhoz. A méltóságos úr családjával és talpnyalóival az elsők között hagyta el azokat, akiknek a védelmére felesküdött. A tehetősek és ügyeskedők csakhamar csatlakoztak az irhájukat menteni vágyók uszályához, s mire a nap nyugodni tért, csak azok maradtak, akiknek nemhogy szekérre, szamárra sem tellett soha.
Csakhamar kolumnákat szerveztek, egyet-egyet a mesterségük szerint és az uradalmi fegyverraktár kiürítése után megtörtént, amire évtizedek óta nem volt példa; fegyvert ragadott a nincstelenek tömege. A Birodalom törvénye a halálnál is rosszabbat ígért azon nemteleneknek, akik ilyesmire vetemedtek, ők mégis megtették, házuk, családjuk védelmében. Nem csoda, hogy a következő hajnalon remegő hangon továbbították egymásnak a hírt a háztetők és kanálisok rengetegében; sereg közeledik, bíbor lobogók alatt. A Császár Negyedik Légiója.
A férfi, aki lován ülve tizenkét lábnyira magasodott és ezüstösen derengő vértjére tulajdon hőstetteit vésette, megdöbbenve hallgatta meg a kapu előtt a nincstelenek küldöttségét, akik számot adtak a város szándékairól. Maradni, harcolni, meghalni, ha kell. De mert nemcsak stratégának, embernek sem volt utolsó, a megbocsátás ősi kézjelével intett a falakon kémlelő városiaknak és utóbb, a városháza tanácstermében, már egyenlőként kezelte az ő vezéreiket a sajátjaival.
Kétszáz megfáradt lovast hozott, s most kétezer képzetlen gyalogost adott a kezébe a sors. Birkatömeg egy nyílt csatában, áldott őrültek a falak védelmében. Amit korábban képzelni sem mert, mostanra bizonyossággá érett benne. Csatát áll az északi hordákkal szemben, hogy kenyér és só helyett hideg vassal verje a fejükbe, a vendégjog csak azokra vonatkozik, akiket hívnak.
Mostanra, egy héttel a bevonulás után, reményei és borai is a végüket járták, amint összeráncolt homlokkal bámulta a főtéren szerencsétlenkedő senkiháziakat.
- Nem csoda, hogy mi ülünk a lovon és ők dolgoznak a földeken, nagyúr – szólt hirtelen a mellette álló tiszt. – Elképzelni sem merem, mi maradt volna a Birodalomból, ha mindez fordítva lenne.
- A Birodalom vereséget szenvedett a csatatereken. A mifajtánk, akinek egyetlen dolga, a győzelem, kudarcot vallott. Az északiak seregében nemes és nemtelen együtt harcol. Ők diadalmasan törnek előre, mi betört fejjel hátrálunk. Itt az egyenleted kapitányom. Még két nap és kiderül, mit tudunk kezdeni az ő receptjükkel. – a kapitány gondolkodóba esve fürkészte a szabálytalanul felállt lándzsaerdőt. A sorok között mellvértbe öltözött katonák jártak. Jobbjukban hosszú botokat tartottak, melyekkel itt lándzsát emeltek, máshol orrokat törtek. A fegyelem erényét sehol sem adták olcsón.
- Kétszáz éve nem akadt sereg, ahol a pietorok dicső kasztja az obsor nincstelenekkel harcolt volna. És azok polgárháborús idők voltak. – fűzte tovább a kapitány. Nem az a fajta volt, aki könnyen ereszti meggyőződését.
- Testvérháború. A legrosszabb mind közül. Amikor a nép a tulajdon vérét szopja. Szerencsére ezúttal világos, hogy ki az ellenség…és az is – a nagyúr gondosan végigmérte kapitánya arcát, mielőtt folytatta – és az is, hogy ki a fegyvertárs. Itt és most ezt a lehetőséget adták az istenek a kezembe és én élni kívánok vele. Tettem mérettessék meg a korok ítélőszéke előtt.
- Legyen meg Tharr akarata – nyugtázott a kapitány, majd engedélyt kért és kapott a lovak rendezésére. A nagyúr hosszan nézett utána. Tudta, nem szárnysegédje az egyetlen tiszt, akinek minden zsigere az ellen szól, amit tenni készültek. Nem tudott neheztelni rá. Háromezer év emlékezete szólt mellette. A fegyvernek azonban fegyvert kell szegezni, az ostromlétra ellen emberek kellenek a falra. Csupa olyasmi, amiben épp nem dúskáltak. Felnézett az égre, s fennhangon fohászkodott. Majd ti megítéltek kegyetlen istenek! Van-e hely, egetek alatt mindazoknak, akik nem születésük, hanem tetteik által ítéltetnek meg? Van-e remény, hogy egyenlők legyenek mindazok, kik egyként képesek szeretni, gyűlölni, s félteni az övéiket? Adtok-e egy esélyt, hogy bizonyítsuk mindenkinek, a rendek, s rangok sorai nem isteni adomány, hanem emberi gyarlóság szülöttei?
A fohászt egy távoli harsona zúgása szakította félbe. Az északi hordák közeledtek. A nagyúr, akit övéi csak Ezüst Medveként emlegették, végigsimított makulátlan vértezetén, majd gyolcsért és fegyverolajért nyúlt, hogy illőn kifényesítse pengéjét, az egyetlent, amit tiszta szívből adni tudott a kéretlen hódítóknak. Esteledett.
Az Északi Szövetség Annaleseiben az ilanori thán dicsőséges déli hadjáratának apró széljegyzetként maradt fenn csupán Saragasso neve. A feljegyzések tanúsága szerint a győzhetetlen thán háromheti pihenőt rendelt el százezer lovasának a város falai alatt. A kocsmák füstfellegeibe burkolózva azonban, a megittasult északi veteránok még évtizedekkel később is rémülettel emlegettek egy nevenincs várost, melyet egy álló hónapon át ostromoltak hiábavalóan. Falai alatt ezrek veszítették életüket, mire a haditanács meggyőzte a nagy thánt a felesleges vérontás beszüntetéséről. A különbékét, az egyetlent a háború során, Ilanor thánja kötötte meg egy birodalmi lovaskapitánnyal. A thán, ilar szokások szerint vérével, a kapitány pedig egy nagynemesi pecsétgyűrűvel szentesítette a szerződést. Egy elszánt skolasztikus, aki véletlen akadt rá évekkel később a fóliánsra egy leromlott librárius házban, hosszas nyomozással derítette ki, hogy a pecsét tulajdonosa Jahír on-Eriness nagyúr volt, a Császári Negyedik Légió parancsnoka, kora egyik legnagyobb hadvezére. A birodalmi fóliánsok szerint, nevét kitörölték a nemesi jegyzékből, családját kiátkozták a Birodalomból, javait pedig elkobozták, miután fény derült arra, hogy nemtelenekkel szőtt összeesküvést a Császár ellen. A Birodalom vesztes háborúját követő béke első évének, hatodik napján egy teljes légió indult meg a Császárvárosból a lázadás letiprására.
Csak a kevés túlélő leszármazottai ismerik az igazságot; hogy Jahír on-Eriness az ostrom első napján nyílvesszőt kapott, melybe másnap reggelre belehalt. Emléke,s végakarata azonban volt oly erős, mint bármely esküvés. Így történhetett, hogy kétszáz gárdista és tízennyi nemtelen vállvetve aratta a Birodalom egyetlen győzelmét a vesztes tizennegyedik Zászlósháborúban.